Open on Sefaria

A kohén áldás és a Szentély avatása

Hét napon keresztül tartott a Szentély avatási folyamata, és a nyolcadik napra Mózes bejelentette, hogy az Örökkévaló meg fog jelenni (9:4). Az, ami ezt a hatást végül elérte, Áron áldása volt.

Érdekes módon ennek a napnak az eseményeit közel sem egyetlen konkrét helyen találjuk meg a Tórában. A Szentély építése során már megszoktuk, hogy sokszor a Tóra leírja Mózesnek a parancsot – ez történt meg a Tecáve hetiszakasz végén (29:1-28). Kissé szokatlan, hogy az a szakasz az avatás első hét napját írja le, míg ez a mostani a nyolcadik napot – valószínű, hogy ez magyarázza meg az áldozati állatok rendjében található eltéréseket.

Az azonban már jóval szokatlanabb, hogy ugyanennek a napnak egy egészen másik aspektusát a Tóra egy teljesen más helyén találhatjuk meg. A 12 törzsfő avatási ajándékait Mózes 4. könyve írja le (7. fejezet) – ezeket szintén ugyanezen a napon kezdték bemutatni.

Látszólag teljesen oda nem illő módon, a törzsfők ajándékai előtt szerepel a kohanita áldás szövege. Rámbán is megállapítja, hogy ez utalhat arra, hogy Áron is ezzel a szöveggel áldotta meg a népet, a mi fejezetünkben (ld. 9:22). További érdekes összefüggés, hogy a Tóra ezt az áldást a kezek felemeléseként (vájiszá Áháron et jádáv) említi, és a 12 törzsfőt ugyanezekkel a gyökbetűkkel nászinak nevezi.

Áron különleges próféciája

Rási azt tanítja, hogy Áron jutalma a hallgatása érdemében, hogy itt egyedül kapott próféciát. Számos helyen kap Mózes próféciát, és arra is több példa van, hogy mindketten kapnak. Azonban olyan, hogy csak Áron kap, és Mózes nem, nem található ezen kívül.

Több vélemény is van arról, hogy miért kellett Nádávnak és Ávihunak meghalnia. Az egyik vélemény szerint pontosan azért, mert részegítő italt ittak, amikor a Szentélyt szolgálták. Első pillantásra ezt megmagyarázza, hogy miért éppen ezt tanítja az Örökkévaló az Áronnak szóló, különleges próféciában.

Jelentős nehézsége azonban ennek a magyarázatnak, hogy elvileg ez a prófécia volt Áron nagy jutalma azért, amiért hallgatni volt képes. Ha azonban ez valóban a büntetés okát mondja el, az egyáltalán nem jutalom, sőt, inkább érzéketlenségnek látszik – vajon azt kell egy gyászoló apa fejére olvasni, hogy a gyerekei bűnösek, hibásak?

Ha azonban azt is figyelembe vesszük, hogy éppen az volt Áron jutalma, hogy ezt a próféciát eredetileg Mózesnek kellett volna megkapnia, akkor érdekes összefüggést fedezhetünk fel. Hiszen rögtön a következő prófécia, amit Mózes kapott – amit tehát eredetileg ezzel egyben kapott volna – a tiszta és tisztátalan állatokról, a kóser étkezés törvényeiről szól.

Ráadásul egy kulcsmondatot, kulcsfontosságú kifejezést mindkét szakaszban megtalálhatunk, ami szintén a két téma közötti erős kapcsolatot bizonyítja: lehávdil, azaz az elválasztás fontosságát. Áron próféciájában a 10:10-es mondat, míg Mózesében 11:47.

Mi következik mindebből? Az, hogy Áron igenis nagy jutalmat és fontos próféciát kapott. Ami elsőre trivialitásnak tűnhet, hiszen hogyan is férhetne össze a szolgálat szentségével a részegség?

Ha azonban a kóserság tisztaságával együtt olvassuk, kulcsfontosságú értelmezést nyer: szolgálni nem lehet részegen. Ahogyan egy kohént, aki iszik, és utána megy a Szentélybe, ugyanúgy egy egyszerű zsidót is, ha nem kósert eszik, az ő tudatát is negatívan befolyásolja a nem kóser állatok fogyasztása.

Kóserság és a Szentély törvényei

A kóserság egyike a zsidó életmód meghatározó elemeinek. Feltételezhető, hogy a kóser ételek törvényeit még a Szináj hegyi kinyilatkoztatásnál megkaptuk.

A Tóra egyszerű olvasatából azonban elsőre ez nem látszik. A kóser étkezés egy-két részletét még a Tóraadás előtt megkaptuk: Noách az élő állatból kivágott hús tilalmát (Mózes 1., 9:4), Jákob a szökőín fogyasztásának tilalmát (Mózes 1., 32:33), valamint szinte azonnal a Tóraadás elbeszélése után egy rövid utalás formájában a tejes-húsos ételek együtt főzésének, fogyasztásának tilalmát (Mózes 2., 23:19, 34:26).

A legalapvetőbb tórai törvények sorát azonban már jó néhány hete megszakította a Szentély építése és működtetése, és annak részletes leírása. Ebben a jóval „szentebb” szövegkörnyezetben hangzott el nemrég az első utalás az edények kóserságának előírásaira (6:20-21).

Mostanra pedig már az egész Szentély áll, működik, fel van avatva, valamint jó néhány áldozati rend részleteit is megismertük. De mindezidáig arról még nem hallottunk, hogy mely állatokat fogyaszthatjuk és melyeket nem.

Ez igen furcsa, különösen a Talmud tanításának fényében, mely szerint a nem kóser ételek fogyasztása „eltömíti” a lelket (timtum hálév – ld. Jomá 39a, Mózes 3., 11:43 alapján). Ennek talán legegyszerűbb megértése az, hogy megnehezíti a Tóra helyes megértését, tanulmányozását.

Vajon lehetséges az, hogy pusztában vándorló őseink tilalmas ételeket fogyasztottak, egészen az események mostani pontjáig (mivel még nem kapták meg a tilalmakat)?

Nem ez az egyetlen feltűnő összefonódás a kóserság törvényei és a szentség törvényei között (Szentély szolgálata, áldozatai, tisztaság-tisztátalanság törvényei).

Ebben az egész fejezetben folyamatosan és észrevétlenül váltakoznak a hétköznapi étkezésünkre is érvényes és a kizárólag a Szentélyben, kohénokra érvényes témák. Ezért szerepelnek itt a kóser állatok úgy mint tiszta ill. tisztátalan (azaz pontosan ugyanazzal a héber kifejezéssel: támé-táhor, ami alapvetően a Szentélyben használatos). Valamint van egy külön rész, ami kifejezetten a kohénok szent ételeire – illetve azok edényeire – vonatkozik, de ezt a Tóra nem tünteti fel külön (11:33-38).

Eszerint nem azért nem szerepeltek korábban a kóserság törvényei, mert nem voltak érvényesek, hanem azért, mert a szentség törvényeihez erősen kötődnek. Két szempontból:

Az első a tisztaság láthatatlansága. Mind a kóser étkezés törvényei, mind a szent ételek fogyasztásának törvényei láthatatlanok. Nem látjuk azt, ha egy étel nem tiszta. Egy rántott húson sem látszik kívülről, hogy az kóser vagy sem. Mégis be kell tartanunk.

A második a tiszátalanság kimondása. A Talmud tanítása szerint a Tóra alapvetően arra tanít minket, hogy kerüljük a negatív kifejezéseknek még az említését is. A klasszikus példa éppen a tisztátalanság: Noách idejében, amikor a bárkára vitte az állatokat, nem azt írta a Tóra, hogy tisztátalanok az állatok (támé), hanem hogy nem tiszták (éno táhor – Peszáchim 3a).

Vannak emberek, akiknek egyáltalán nem esik nehezükre kimondani másokról a rosszat. Ha ez azért van, mert alapvetően negatívak és kritikusak, akkor ebben nincsen semmi különleges. Sőt, a Tóra ezt helyteleníti és kerülendőnek tartja.

A szentség törvényei kapcsán azonban egy újabb dimenziót tanulunk: van, amikor ki kell tudnunk mondani a dolgokról, hogy tisztátalanok. Éppen ezért kizárólag Noách történetében szerepel az eufemisztikus „nem tiszta” kifejezés. A Szentély fejezeteiben már kimondjuk, hogy „tisztátalan”. Ez azért van, mert ha a tisztátalan tisztátalannak mondása csak akkor értékes, ha szent forrásból származik.

Halak szimánjai

A Talmud bölcsei megállapították, hogy az uszony és a pikkely, a kóser halak két alapvető ismertetőjegye redundáns: noha igaz, hogy nem minden halnak van uszonya és nem mindnek van pikkelye.

Aminek azonban pikkelye van, annak uszonya is. Így elég lett volna, ha a Tóra csak a pikkelyt írja le. Mégis, miért volt rá szükség?

A Talmud válasza első pillantásra meglepő lehet:

„Azért, hogy a Tórát nagyobbá és dicsőségesebbé tegye” (Chulin 66b, Jesájá 42:21 alapján)

Természetesen ez nem jelentheti azt, hogy a Tóra hosszabb – de amúgy szükségtelen – írása tenné dicsőségesebbé a Tórát.

Ha a Tóra azt írja, hogy az uszony szükséges ahhoz, hogy a hal kóser legyen, akkor az minden bizonnyal így is van. Még akkor is, ha történetesen nem létezik a világon olyan hal, aminek csak pikkelye van, de uszonya nincsen. Ez a tény nem változtat azon, hogy az uszony a kóserság szükséges feltétele.

Helyes-e szeretni azt, ami nem kóser?

A Tóra szóhasználata számos helyen, így itt is, azt üzeni, hogy ami nem kóser, attól undorodnunk kellene. Még akkor is, ha a sertés szalonna illatát esetleg kedvelnénk, helyes lelki gyakorlat volna, ha leszoktatnánk magunkat erről.

Rámbám tette híressé azt a Midrást, ami ennek a logikának ellentmondani látszik:

„Ne mondja az ember azt, hogy nem akarok sátnézt viselni, nem akarok sertéshúst enni, nem akarok tilalmas kapcsolattal együtt lenni. Hanem mondja: szeretnék, de mit tehetnék? Mennyei Atyám így rendelkezett felőlem!” (Szifra, Mózes 3., 20:25)

Rámbám híres elemzésében (Smone Perákim 6) ezt a talmudi véleményt a görög filozófusokéval hasonlítja össze. A görögök szerint igenis az a helyes, ha mi sem akarjuk megtenni, ami rossz.

A két véleményt összehangolandó javasolja Rámbám, hogy a racionálisan megérthető micvák esetén mi is azt gondoljuk, hogy helyes „átprogramozni” magunkat, az olyan nehezebben felfogható micvák esetén azonban, mint a kóserság, az a helyesebb, ha legyőzzük a kísértést.

A Rámbám által megfogalmazott filozófiai dilemma az, hogy mi a jobb: ha megszüntetjük magunkban a kísértést, vagy ha megőrizzük, de legyőzzük azt?

Első pillantásra nyilvánvalónak tűnik, hogy ha teljesen megszüntetjük, azzal hatékonyabban birkóztunk meg a feladattal. Hogy mondhatják Bölcseink mégis, hogy ennél jobb a kísértést megőrizni?

Az igazság az, hogy nemcsak az idézett tórai mondatokból, hanem magából Bölcseink szavából vezethető le, hogy helyesebb a kísértés megszüntetése:

„Cselekedd meg az Ő akaratát, mintha a tiéd lenne, azért, hogy Ő is megcselekedje a te akaratodat, úgy, mintha az Övé lenne. És szüntesd meg a saját akaratodat az Ő akarata miatt, azért, hogy Ő is megszüntesse mások akaratát a te akaratod miatt.” (Misna Ávot 2:4)

Akkor mégis hogyan érthető ennek fényében a fenti Midrás?

Állatok jelei, madarak listája

Az állatoknál és halaknál szimánok [ismertetőjegyek] állnak, melyek alapján megállapítható, hogy fogyaszthatóak-e. Ezzel szemben a madaraknál fel van sorolva az összes olyan madár, ami nem fogyasztható. Ezt már Bölcseink is észrevették, sőt, meg is állapították, hogy mik a madarak szimánjai (ld. Chulin 3:6. Érdekesség, hogy míg a Talmud 8 oldalon keresztül (59-67) tárgyalja a szimánim témáját, a madarak szimánjai ennek a tárgyalásnak a felét, 4 oldalt (61-65) tesznek ki). Mivel magyarázható ez a különbség?

Állatok és madarak közötti különbséget találunk a kiszuj hádám [vér porral való befedése] micvájával kapcsolatban (Mózes 3., 17:13). Ott azt írja a Tóra, hogy a vadállatoknak és madaraknak kell a vérét befedni, míg a háziállatokét nem. A szimánok ügyében viszont azt találjuk, hogy mind a háziállatoknak, mind a vadállatoknak (sőt, még a halaknak) is vannak szimánjaik, csak a madaraknak nincsenek.

Segít ebben eligazodni a Neciv magyarázata: a vért a Tóra a léleknek felelteti meg. A vadállatok lelke vad, ezért azokat helyes a porral (az alázat szimbólumával) befedni, mintegy „megszelíditeni”. Hasonló a helyzet a madarakkal, hiszen azok is szabadon – vadon – repülnek.

A szimánok lényege: a megismerhetőség, definiálhatóság. Amit szimánok által leírhatunk, az keretek közé szorítható. Ez éppen a madarakra igaz a legkevésbé, hiszen azok repülnek – nincsenek korlátaik. Nem a vadságuk miatt, hanem éppen azért, mert repülni képesek. A repülés az ember mély, ösztönös szabadság iránti vágya. A lélekre használt három szó közül az egyik [ruách] is ezt tükrözi.

Érdekes, hogy most, hogy nincsen hagyományunk a Tóra által tiltott madarak neveinek pontos megfelelőire, így csak azokat fogyaszthatjuk, melyekről tudjuk, hogy ehetőek. Ezek éppen olyanok, melyek jobbára nem is tudnak repülni.

További érdekesség, hogy annak ellenére, hogy a Tóra felsorolja a tilalmas madarakat, és ezeknek fordítását jórészt elveszítettük, a gyakorlatban mégsem kell emiatt több megszorítást követnünk. Hiszen az egyetlen olyan szárnyas, amit a nem zsidók fogyasztanak és a zsidók nem, az a strucc, amiről azonban tudjuk, hogy az a 11:16-os mondatban említett jááná.

Kóser rovarok?

A Tóra ebben a mondatban leírja, hogy milyen rovarokat szabad megennünk. A Talmud Chulin 65a-66a oldalain elemzi ennek részleteit, a Sulchán Áruch JD 85:1 pedig összefoglalja. A Táz (ugyanott) azonban megjegyzi, hogy a mostani szokás az, hogy mégsem esszük meg őket, mert nem vagyunk biztosak abban, hogy képesek lehetünk megkülönböztetni e jelek alapján.

https://www.rationalistjudaism.com/p/broader-justifications-for-eating

Micva megismerni a szimánokat

Rási a Midrás nevében megmagyarázza, hogy ez a szokatlan mondat azt tanítja, hogy különálló értéke van annak, ha valaki a kóserság ismertetőjegyeit [szimánjait] tanulmányozza.

Hasonló gondolatot találunk Rámbámnál: a micvák felsorolásakor úgy írja, hogy micva megvizsgálni a szimánokat (feltéve, hogy enni szeretnénk az adott állatból – Széfer Hámicvot Ászé 149). A törvénykönyvében azonban már az szerepel, hogy micva tudni a szimánokat (Mááchálot Ászurot 1:1).

Úgy tűnik, hogy itt többről van szó, mint arról, hogy a Tórát még akkor is micva tanulmányozni, ha annak nincsen gyakorlati következménye. Hiszen a mai világban jellemzően nem úgy oldjuk meg a kóser étkezésünket, hogy a kezünk ügyébe kerülő, ismeretlen eredetű állatokat levágás előtt megvizsgáljuk. Mindezt manapság már rábízzuk a kósersági felügyeletekre. De ez nem jelenti azt, hogy a Tóra ezen tanítása elveszítette volna a fontosságát.

Ez is megmagyarázható a korábban említett alapvetéssel (ld. 11:1), mely szerint igenis nagy jelentősége van annak, ha valaki a rosszat rossznak képes mondani. Igazi értéke pedig ennek akkor van, ha ezt nem akadékoskodásból, hanem tudásból és szentségből fakadóan teszi.

„Az igazságot és a békességet szeressétek.” (Zechárjá 8:19)

„Minden helyen, ahol van igazság, ott nincsen békesség. És minden helyen, ahol van békesség, ott nincsen ítélet. És milyen az igazságos ítélet? Amiben van békesség.” (Toszefta Szanhedrin 1:3)

Hogyan hangolható össze igazság és békesség, ez a két oly fontos, mégis, látszólag egymással annyira szembenálló alapvető érték?

Igaz, hogy aki mindig csakis az igazságra törekszik, az könnyen elhanyagolhatja a békességet, és fordítva: aki csak békét akar, az elengedi az igazságot. Azonban azok, akik nem szeretik a békességet, hanem ellenkezőleg, a konfliktus izgatja fel őket, azokra igaz az, hogy az igazság sem annyira fontos nekik. Mert az izgatottság és a szembenállás érzelmi adrenalinja az, ami elsősorban motiválja őket.

Nem az ilyen embereknek kell kimondania azt, ha valami rossz vagy tisztátalan. Hanem azoknak, akik szentek. És azáltal válnak szentté, ha a különbségtételeket tanulmányozzák. Ennek felel meg a szimánok megismerése – az igazság szeretete mint motiváció.