Open on Sefaria

16:1

Nádáv, Ávihu és a Jom Kipur parancsolata

A Tóra és a Bölcsek számos magyarázatot javasolnak arra, hogy miért kellett Nádávnak és Ávihunak meghalnia.

A Tóra maga azt írja, hogy „idegen tüzet hoztak, amit nem parancsolt az Örökkévaló” (10:1). Nem derül ki azonban pontosan, hogy mi ez az idegen tűz.

Rási a Midrás nevében azt írja, hogy az idegen tűz az volt, hogy részegítő italt ittak, mielőtt bementek a Szentélybe. Ez az első látásra furcsa magyarázat arra épül, hogy pontosan ez az a tilalom, ami a haláluk után, ahhoz kapcsolódóan hangzik el.

Hasonlóan, a halálukkal kapcsolatosan később az is elhangzik, hogy „gyermekeik nem voltak nekik” (Mózes 4., 3:4). Erre épül a Midrás Tanchuma magyarázata, mely szerint pontosan ezért kellett meghalniuk, mivel nem akartak megházasodni – nem tudták elképzelni, hogy milyen nő az, aki különleges, magas származásukhoz méltó.

Gyakori jelenség, hogy a Bölcsek a Tórából egy-egy feltűnően hiányzó részletet az ilyen elejtett megjegyzések és kapcsolatok alapján pótolnak ki. Ez alapján felmerül a kérdés, hogy hogyhogy nem teszik ugyanezt a mi mondatunkkal?

Hiszen itt az áll, hogy Áron nem mehet be mindig a Szentek Szentjébe, csak Jom Kipurkor. Ennek kapcsán megkapja Jom Kipur minden vonatkozó parancsát. Ez alapján gondolhatnánk, hogy pontosan ezért kellett meghalniuk.

Ibn Ezra azt mondja, hogy pontosan ez is a helyzet: „ez a rész bizonyítja, hogy Áron fiai bevitték a füstölőszert a függönyön belülre [a Szentek Szentjébe]”. Rámbán erre írja, hogy nem lehetséges, egyebek miatt azért sem, mert nem juthatott eszükbe oda menni, ahová apjuk sem ment be.

Logikus, viszont ha így van, akkor továbbra is nyitvamaradt a kérdés, hogy miért említi a Tóra a jom kipuri szolgálattal egyben Áron fiainak halálát?

A Talmud szerint „az igazak halála engesztel”, ahogy ezt a Tóra hasonló egymás mellé helyezett szakaszaiból tanuljuk:

„Miért szerepel Mirjám halála a vörös tehén törvénye mellett? Hogy megtanítsa: ahogyan a vörös tehén engesztel, ugyanúgy az igazak halála is engesztel.

És miért szerepel Áron halála a kohénok ruháinak törvényei mellett? Hogy megtanítsa: ahogyan a kohénok ruhái engesztelnek, ugyanúgy Áron halála is engesztel.” (Moéd Kátán 28a)

Érdekes: a vörös tehénnél és a kohénok ruhái engesztelésénél még nyilvánvalóbb a jom kipuri szertartás engesztelése, hiszen azt maga a Tóra írja le. Mégsem idézi itt, hogy Áron fiainak halála is együtt van említve a jom kipuri szolgálattal. Pedig ez lehet talán a legegyszerűbb magyarázata annak, hogy miért említi a Tóra e két témát együtt.

(5785)

16:8

A három bika és a két kecske

Jom Kipur napján öt olyan áldozatot mutatunk be, amit más napokon, ünnepeken nem: három bikát és két kecskét.

A három bikáról a Tóra azt írja, hogy egyet saját maga számára mutat be a kohén gádol, egyet a háza népe számára, egyet pedig egész Izrael számára (ld. 16:17). Ezzel szemben a két kecske közül az egyiket elküldi a pusztába, „Azazelnek”, a másikat pedig feláldozza az Örökkévalónak.

Ez a kétféle rendszer kétféle világnak, világlátásnak feleltethető meg. A kétdimenziós világképben van jó és rossz: Azazel, a puszta, a negatív erők, és az Örökkévaló, a pozitív erő. A háromdimenziós világképben ezzel szemben három réteg van: a saját világunk, a saját mikrokörnyezetünk, családunk, és az egész tágabb közösségünk.

Mi döntjük el, hogy melyik világban gondolkodunk. Mindkét világ létező, de a kétpólusú világlátás mégis megterhelő lehet az emberi lélek számára, és nem feltétlenül konstruktív. Aki úgy gondolkodik, hogy vagyunk mi, a jók, és ők, a rosszak, az állandó ellenségeskedést érzékel saját maga körül.

Ezzel szemben a háromdimenziós világkép menedéket kínál. Ebben a világban saját magunkra koncentrálunk, valamint a minket körülvevő szűkebb és tágabb környezetre. Arra, hogy hogyan fejlődhetünk és hogyan segíthetünk másoknak. Ez is a világ valóságos része – mi döntjük el, hogy melyikre koncentrálunk.

(5785)

16:16

Jom Kipur nagy eseménye: a Szentély megtisztítása

Legtöbben Jom Kipur napját úgy ismerjük, mint azt a napot, amikor minden bűnünktől megtisztulunk:

„Mert ezen a napon engesztel értetek, hogy megtisztítson benneteket minden vétketektől.” (Mózes 3., 16:30)

Ehhez képest meglepő lehet, hogy a Tórában hosszasan írt szertartásnak nem ez a célja, hanem a Szentély és a szentségeinek tisztátalanságáért való engesztelés [tumát mikdás vekodosáv] (ld. Rási itt, valamint 16:19-20). Azaz ha valaki véletlenül tisztátalanul lép be a Szentélybe, vagy tisztátalan állapotban fogyaszt vagy ér hozzá egy szent ételhez, akkor azzal olyan vétket követ el, amiért az itt leírt jom kipuri szertartás engesztel.

Hogyan lehetséges, hogy az egész nép összes bűne felér ezzel az egy, nagyon konkrét típusú tévedéssel?

Egy technikai választ javasol a Máháril (Minhágé Máháril, Hilchot Tefilát Muszáf deJom Kipur 18, noha ő a jom kipuri liturgia szempontjából fogalmazza meg a kérdést): a Szentély tisztaságáért való engesztelés feltétele annak, hogy a minden bűnért engesztelő széir hámistáléách (elküldött kecskebak) szertartása hatékonyan működjön. Erre a javaslatra talmudi bizonyítékot is talál a Jomá traktátusban (a Machon Jerusálájim szerkesztői szerint a 40b és 65a oldalakon, ám az ott található bizonyíték elsőre nem látszik explicitnek).

Az esszencialista válasz megértéséhez azt kell tudnunk, hogy mi a különbség szent [kádos] és tiszta [táhor] között. Első pillantásra a kiemelkedően jó embereket, viselkedésüket szoktuk illetni ezzel a két jelzővel. A Misna 6 rendje közül az utolsó két rend is éppen ez: Kodsim (Szentségek) és Táhárot (Tisztaságok). A Meszilát Jesárim (talmudi eredetű – ld. Ávodá Zárá 20b) létráján is két különböző lépcsőfokról van szó: a tisztaság jelentése a gondolat, szándék tisztasága, míg a jóval későbbi szentség lényege a fizikalitás megszentelése.

Ez a mondat is hangsúlyozza azt a kulcsfontosságú alapvetést, amit már korábban is tudtunk: ami szent, az nem lehet tisztátalan. Ami viszont nem szent, az általában lehet. A kettő csak egyszerre lehet „probléma”. Csak a kohénoknak, a Szentélyben, a szolgálat és a szent ételek fogyasztása során kell vigyázniuk a tisztaságra.

Innen érthető meg szentség és tisztátalanság mélyebb, esszenciális jelentése, összefüggése és különbsége: érzékenység arra, amire mások nem érzéketlenek.

Ez alapján magyarázható meg a jom kipuri szolgálat szokatlan aránytalansága is. Jom Kipur napjának erejében valóban benne van, hogy teljesen megtisztítson. De hogyan érhető ez el? Ahogyan a gyakorlati életből tudjuk, „aki sokat markol, keveset fog”. Nem lehetséges egyszerre minden hibánkat kijavítani. Ezért szükséges egy fókusz, egy olyan sarkalatos pont, ami minden másra jó hatással tud lenni. Ennek a szimbóluma a tumát mikdás vekodosáv, ami a hétköznapi valóságunkban az érzékenység tulajdonságának feleltethető meg.

Jom Kipur napján csak a legnagyobb szentségre összpontosítunk. Nem véletlen, hogy még a legegyszerűbb zsidók is tudják, hogy ez az a nap, amikor a főpap bemehet a Szentek Szentjébe. Hirtelenjében mindenki számára fontossá válik a tisztaság, ami egyébként csak a kohénok számára bír gyakorlati jelentőséggel.

Az emberek figyelme magasabb szintre helyeződik át. Ez pedig megtisztító erővel bír. Nem ragadhatunk le az apró részleteknél, a megannyi kisebb véteknél, amit az év során elkövettünk. Tekintetünket feljebb helyezzük, a nagyságra és a potenciálra, és ebből a magasabb szemszögből láthatóvá válik számunkra is az az útvonal, ami a kiutat jelenti hétköznapi gyarlóságunkból.

(5785)

16:16

Tisztátalanság és a három főbűn

A Talmud e mondat kapcsán azt kérdezi, hogy vajon milyen bűnökért engesztelhet a jom kipuri szolgálat? Felveti annak lehetőségét, hogy minden olyan bűnért, melynek kapcsán a tisztátalanság [tumá] kifejezés áll a Tórában:

„Három tisztátalanságot említhetünk a témában: a bálványimádás tisztátalanságát, a paráznaság tisztátalanságát, és a vérontás tisztátalanságát.” (Sevuot 7b)

Majd felsorolja mindháromhoz azon helyeket, ahol a Tóra ezeket valóban tisztátalanságnak nevezi – annak ellenére, hogy valójában e három tilalomnak közvetlen köze nincsen a tórai rituális tisztaság-tisztátalanság problémaköréhez. Sőt, úgy látszik, hogy kizárólag ez a három van, amit a Tóra szimbolikus értelemben nevez tisztátalannak.

Rásbá vitatja ezt az alapvetést, hiszen a nem kóser állatokat szintén tisztátalannak nevezi a Tóra. Ez azonban némileg vitatható, hiszen a nemrég olvasott Smini hetiszakaszban maga a Tóra kapcsolja össze a tisztátalan állatokat a rituális tisztátalanság fogalmával.

Ugyan végül a Talmud elveti ezt a felvetést, mely szerint a jom kipuri szolgálat engesztelne e három bűnért, de maga az észrevétel rávilágít: a három tilalom összefüggésére már maga a Tóra is utal.

A három bűn kijelölése egyébként nem volt mindig teljesen ennyire egyértelmű. Erről tanúskodik a Szanhedrin traktátusban olvasható szugja:

„Mondta Rabbi Jochánán Rabbi Simon ben Jehocádák nevében: megszavazták és eldöntötték Nitzá házában, Lodban, hogy bármelyik parancsolatot, ami a Tórában áll, ha azt mondják az embernek, hogy ’szegd meg, és nem ölünk meg’ – szegje meg, és ne öljék meg. Kivéve a bálványimádást, a paráznaságot és a vérontást.” (Szanhedrin 74a)

Utána később leírja, hogy valóban volt olyan vélemény, aki vitatta, hogy szükséges ezek miatt az életünket áldoznunk.

(5785)

16:17

Háromféle engesztelés: magáért, háza népéért, egész Izraelért

Három áldozat bemutatását írja le a Tóra Jom Kipurkor. A főpap külön áldozatot mutat be saját magáért, háza népéért, és egész Izraelért.

E három közül a legnagyobb a jelentősége a legutóbbié. Ennek előfeltétele az az áldozat, amit saját magáért hoz, hiszen hogyan áldozhat ő a mi számunkra úgy, hogy ő maga nem tiszta?

Ami a leginkább váratlan, az tehát az az áldozat, amit háza népéért mutat be. Rási szerint ez minden kohénra vonatkozik (ld. 16:11). Az egyszerű olvasat szerint azonban ez valóban a saját családja. Nekik miért van szükségük külön engesztelésre? Az egész Izrael házáért hozott engesztelés nem vonatkozik rájuk? A saját külön engesztelése jobban érthető, hiszen az valóban feltétele a tágabb kategóriának.

A Tóra ezzel a hármas rendszerrel egy fontos elvre emlékeztet minket, ami nemcsak a kohén gádolra igaz, és nemcsak Jom Kipurkor. Mindenki, aki elhatározta, hogy hivatásával másoknak adjon – tanító, rabbi, vagy bárki, aki a közösséget más módokon segíti a munkájával – szükséges számára a „hátország”.

Mindenkelőtt saját magára kell megfelelő figyelmet fordítania – testi-lelki egészségére, jólétére, fejlődésére – azért, hogy tudjon adni másoknak. Ezen kívül a családjára is. Ez éppolyan feltétele a tágabb közösség érdemesítésének, mint az, hogy saját magával törődjön.

(5785)