Open on Sefaria

25:10

A jovél évhez minden lakó szükséges

Izrael földjének szentségét a Tóra számos szempontból a jovéltől teszi függővé:

„A héber rabszolga törvénye […], az örökségek mezejének törvénye […], a fallal körülvett városok törvénye […], a jövevény lakos [gér tosáv] törvénye csak akkor érvényes, amikor a jovélt gyakoroljuk.” (Arachin 29a)

A gyakorlatban ezek közül talán a leginkább aktuális a gér tosáv törvénye: ha egy nem zsidó magára vállalja Noé fiainak 7 parancsolatát, akkor ezáltal jogot szerez Izrael földjén való letelepedésre. Amíg azonban a jovélt nem gyakoroljuk, nem tudunk fogadni ilyen jövevényeket (hanem csak ún. gér cedek – jámbor jövevényt, aki minden más parancsolat tartását is vállalja).

A jovél gyakorlása pedig attól függ, hogy a zsidó nép mekkora hányada él Izraelben:

„Amióta Reuvén, Gád törzse és Menáse törzsének fele száműzettetett, megszűnt a jovél, ahogyan írva van: ’és hirdessetek szabadságot a föld minden lakosának ’ – akkor, amikor a lakosai rajta vannak, és nem akkor, amikor egy részüket elűzték.” (Arachin 32b, Mózes 3., 25:10 alapján)

Ezt a törvényt Rámbám úgy értelmezi, hogy valóban mindenkinek ott kell élnie: Izrael mind a 12 törzsének, mégpedig mindegyiknek az eredeti helyén (ld. Semitá 10:8). Az, hogy ez megvalósulhat-e a jövőben, érdekes vita tárgyát képezi a Talmudban.

Más magyarázók szerint azonban elegendő az, ha a nép többsége Izrael földjén él (pl. Ritvá Ketubot 25a, Chinuch 385). Bizonyos becslések szerint 10-20 éven belül pedig ez be fog következni.

Ezekről jó összefoglaló található például Rabbi Anthony Manning oldalán.

Vannak más micvák is, melyek szintén függenek attól, hogy hányan élünk Izrael földjén. Ezeknél ugyan nincsen a jovél év jelentősége külön megemlítve, viszont világos, hogy a kettő lényegében kéz a kézben jár: ha Izraelben él a nép többsége, akkor a jovélt is gyakorolnunk kell majd, és ezt csak úgy tehetjük meg, ha a többség ott él.

Éppen a hetiszakaszunkban szereplő smitá év jelent érdekes kivételt. Hiszen ennél lenne a leglogikusabb a jovéllel való kapcsolat, a Talmud ezt azonban mégsem említi. Ezért ez a Talmud magyarázói között vita tárgyát képezi – Rámbám kijelenti, hogy ez is a jovéltől függ (Semitá 10:9), és a legtöbb rabbi elfogadja, hogy napjainkban rabbinikus.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért éppen a jovél év az, aminek a jelentősége ennyire kiemelkedik minden más Izrael földjéhez kapcsolódó micva közül?

Egyrészt, a jovél év egy különleges alkalom, ami 50 évenként történik meg – egy átlagos ember életében feltehetően legfeljebb 2 alkalommal. Ünnepélyes és rendkívüli, erősen kapcsolódik a megváltás tökéletes állapotához. Ezt tükrözi az is, hogy a geulá (kiváltás vagy megváltás) szó gyökbetűi a hetiszakaszban 19-szer szerepelnek, különböző témák kapcsán megemlítve.

Másrészt a jovél a közösség egészéről szól. A smitá évben pontosan ugyanazok a tilalmak érvényesek a föld művelésére. Mégis, a jovél év kapcsán ugyanezek a kifejezések többes számban állnak (pl. „ne arass” helyett „ne arassatok”).

Ahogyan a Talmud is kiemeli, a jovél év során „a föld minden lakosának” szabadságot hirdetünk. A jovél az a pillanat, ami összeköt, összegyűjt minket az időben, ugyanúgy, ahogyan Izrael földjének kell lenni annak a helynek, ami összegyűjt minket. Eszerint az is jobban érthető, hogy miért kell a jovél év kezdetekor megfújni a sófárt (25:9). Továbbá a jovél szó maga is kürtfúvást jelent (ld. Mózes 2., 19:13).

Mindezek után joggal merülhet fel a kérdés: vajon mindez azt jelenti, hogy Izrael földjének a szentsége mintegy „hiányos” mindaddig, amíg el nem érjük azt a kritikus pontot, amikor már ott lakik népünk többsége?

A Talmud híres mondása szerint „az első szentség csak a maga idejére szentelt, a második szentség a jövőre is vonatkozik” (pl. Sevuot 16a). Láthattuk azonban, hogy mégis számos olyan törvény van azonban, amelyeket tórai szinten egyelőre nem tudunk gyakorolni.

A Szentély területére nem léphetünk mindaddig, amíg tisztátalanok vagyunk – ez a tórai tilalom a legtöbb vélemény szerint érvényes napjainkban is. Ld. Rámbám, Bét Hábechirá 6:14. A kapcsolódó vita hátterét ld. Hakirah 10, Winter 2010, Entering the Temple Mount – in Halacha and Jewish History. Noha a terület pontos meghatározása viták tárgyát képezi, és a Templom hegyet látogató vallásos turisták, rabbinikus vezetés alapján csak oda mennek, ahol azt minden vélemény megengedi.

Bár nem tórai, de mutatja a Szentföld fontosságát a Ketubot traktátus legutolsó misnája, valamint az ahhoz tartozó hosszú talmudi diskurzus: ha egy férj és feleség nem tud megegyezni, hogy Izraelben éljenek-e, akkor az, aki nem akar ott élni, elveszíti a jogát a ketubához (Misna Ketubot 13:11, Sulchán Áruch EE 75). Ugyanitt ír arról a tilalomról, amely alapvetően megtiltja Izrael földjének elhagyását alaposabb indoklás nélkül (Ketubot 111a. A lehetséges könnyítések ügyében ld. Halachically Speaking, Vol 16 Issue 7, Leaving Eretz Yisrael.)

(5785)

25:11

Vetés és aratás, a jovél és smitá években

A smitá év leírásakor a Tóra négyféle kategóriát fogalmaz meg:

„De a hetedik évben szombatok szombatja legyen a földnek, szombat az Örökkévalónak: meződet ne vesd be, szőlődet ne messd meg. Aratásod utónövését ne arasd le, szőlődet ne szüreteld.” (Mózes 3., 25:4-5)

A jovélről szóló mondatban azonban nem találjuk meg mind a négy tilalmat, ami a smitá évnél szerepelt. Hiányzik ugyanis közülük a szőlő gondozására vonatkozó eset. Vajon miért?

Ahhoz, hogy ezt megértsük, vizsgáljuk meg közelebbről a smitá és a jovél év közötti különbséget. A jovél év lényegét így foglalja össze a Tóra:

„És szenteljétek meg az ötvenedik évet, és hirdessetek szabadságot az országban, minden lakójának__. Jovél legyen az nektek__, és térjetek vissza, minden ember az ő örökségéhez, és mindenki a családjához térjen vissza.” (25:10)

A jovél év címzettje tehát az ember. A smitá év pihenése ezzel szemben a földnek szól.

„Ha bementek az országba, amit adok nektek, pihenjen a föld szombatot az Örökkévalónak. […] a hetedik évben szombatok szombatja legyen a földnek. ” (25:2-4)

Számos későbbi Talmudmagyarázó építette elméletét a gávrá [ember] és chefce [tárgy] közötti különbségtételre, melyek közül talán a legelső említést a Nedárim 2b oldalán találjuk meg, ahol a fogadalom [néder] és eskü [svuá] közötti különbséget foglalja így össze: „míg a fogadalom a tárgyat tiltja meg, addig az eskü az embert tiltja meg a tárgyról”.

Ha pedig a földnek kell pihennie, akkor természetesen a smitá évben szőlő gondozása is éppolyan tilos, mint a többi munka. A jovél évben viszont, amikor az emberek pihenésén van a hangsúly, nincsen megemlítve a szőlő gondozása, mivel a négy tilalom közül ez az, ami talán a legkevésbé fárasztó munka. Míg a gabona a létfenntartásunkhoz szükséges, addig a szőlő a gazdagságot, a luxust jelképezi.

A gyakorlatban azonban a jovél évben is tilos a szőlőt művelni. Akkor mégis miért fontos, hogy a föld vagy az ember pihen?

A legjelentősebb különbség [náfká miná] az, ha egy nem zsidót kérünk a földünk művelésére, vagy akár bérbe is adjuk neki azt. Érdekes módon ez az az eset, amiben a smitá év szigorúbb még a szombatnál is. Hiszen míg szombaton 39 tórai munkatilalom van érvényben (ld. Misna Sábát 7:2), addig a smitá évben kizárólag a földműveléssel kapcsolatos munkák a tilosak. Például telefonálnunk, utaznunk, tüzet gyújtanunk vagy kereskednünk a smitá év hétköznapjain természetesen éppúgy szabad, ahogyan minden más évben.

Ha viszont egy nem zsidót kérünk munkavégzésre szombaton, akkor az – ha nem a megfelelő feltételeket figyelembe véve tesszük – rabbinikus tilalomba ütközik. A smitá évben azonban ugyanez nem pusztán rabbinikus, hanem tórai tilalom.

Hiszen ha a tilalom nem az emberen, hanem a földön van, akkor a föld szempontjából lényegtelen, hogy éppen egy zsidó vagy egy nem zsidó műveli.

Avraham Jichák Kook rabbi (1865-1935), Izrael földjének első askenázi főrabbija könyvet írt a hetedik évről Sábát Háárec (A föld szombatja) címmel. Ennek a könyvnek rögtön az első fejezetének első pontjában ezt a témát tárgyalja. Idézi azokat a véleményeket, melyek szerint a bérbeadás vagy dolgoztatás nem zsidó által tórai tilalom. Utána viszont más véleményeket is idéz, melyek ezzel vitatkozva azt állítják, hogy a föld pihentetése is csak zsidó földműves munkájára vonatkozik.

Az igazság azonban az, hogy nehéz eldönteni, hogy melyik véleménynek van igaza. A könnyítő vélemény szerint nem érthető, hogy miért hangsúlyozza a Tóra a föld pihenését. A szigorító véleménynek azzal támadhat nehézsége, hogy hogyan értelmezi a Misnát: „erősítjük a nem zsidók kezét a hetedik évben a béke útjai miatt”. (Misna Seviit 4:3. Ezt a Talmud úgy érti, hogy mondhatjuk nekik azt, hogy „legyetek erősek!” (Gitin 62a). Nehezen érthető, hogy ha magának a földnek kell pihennie, akkor hogyan is mondhatnánk ilyet.)

Ha igaz a feltételezésünk, hogy a jovél év különbözik a smitától abban, hogy az ember vagy a föld pihen, akkor abból az is következik, hogy a jovél évre nem vonatkoznak a nem zsidónak való bérbeadás-dolgoztatás szigorításai. Legalábbis nem tórai, hanem rabbinikus tilalom van ilyenkor érvényben. Részletesebb tárgyalás található a témában a fenti, Seviit traktátusban szereplő misnára írt Ori Vejisi c. magyarázatban, mely inkább a szigorítás felé hajlik.

(5785)

25:15

Túlárazás tilalma ingatlanoknál

A smitá, majd jovél év törvényeit az onáá – pénzbeli ill. szóbeli sanyargatás törvényei követik. A pénzbeli sanyargatás a túlárazás, ami nem lopás, mégis egyfajta pénzbeli csalás az adásvételnél: a reális áron jóval többért eladni (vagy jóval kevesebbért megvenni) egy terméket.

A kettő közötti kapcsolatot maga a Tóra fogalmazza meg: ha a vevőnek nem a jovélig hátralévő évek száma szerint adnánk el a földünket (hanem például az eredeti, 50 évet érő árán), akkor azzal lényegében becsapnánk. Ez az onáát mámon [pénzbeli sanyargatás] klasszikus esete, amire a Tóra az egész általános koncepciót építi. A Misna és a Talmud részletezi ennek törvényeit (ld. Bává Meciá 4:3-9).

Ehhez képest meglepő, hogy egyike azoknak a dolgoknak, amikben nincsen onáá, az éppen a föld – amiből tanuljuk magát a tilalmat! Számos magyarázó foglalkozott ezzel a kérdéssel (Rámbán, Or HáCháim, Pné Jehosuá).

Az alapvető észrevétel viszont az, hogy a Tóra maga kettéválasztja az ingatlant és az ingóságot ezügyben. Hiszen a 14. mondatban az szerepel: mijád ámitechá, azaz társad kezéből – a Talmud ebből tanulja, hogy ez ingóságra vonatkozik, hiszen az ingatlan nem adható kézből (Bává Meciá 56b). A következő mondat pedig nyilvánvalóan ingatlanra vonatkozik.

Az ingóságokról szóló mondat minden ingóságra vonatkozik. Az ingatlanról szóló viszont csak a jovél évbeli kereskedésre. Általában azonban a Tóra minden törvénye kiterjeszthető általános elvvé (binján áv), hacsak nincsen valamilyen más elv vagy logika, ami megakadályozza ezt. Azaz attól, hogy a Tóra éppen a jovél évre mondja el az ingatlan túlárazás törvényét, az minden más esetre is kiterjed – kivéve, ha valami különleges logikája van, hogy az csak a jovél évre vonatkozzon.

Egy ilyen lehetséges logikát mutat be az Or HáCháim: a jovél év előtt kereskedő ember visszaél a másik tudatlanságával. Ha ő nem ismeri a Tóra törvényeit, vagy nem követi a jovél ciklust, akkor ezzel az eladó vissza tud élni. Más esetekben azonban az emberek tisztában vannak az ingatlanok áraival, így nem olyan könnyű a visszaélés.

A Rámbán válasza az, hogy szükségszerű, hogy az ingatlan esetén is tilos legyen a túlárazás. A talmudi kizárás nem a kezdeti (lekátchilá) tilalomra, hanem a megtörtént esetbeli visszatérítésre (bediávád) vonatkozik. A Torá Temimá is így magyarázza: nem lehetséges az, hogy a talmudi értelmezés mintegy tökéletesen „kiszakítsa” a mondat eredeti jelentését.

Az igazság az, hogy ha közelebbről megnézzük az ingatlanról tórai mondatot, az nem egészen az eladó csalását tiltja meg: „a jovél utáni évek száma szerint vegyél tőle”. Vajon mi lehet az oka annak, hogy ingatlannál a vevő az, akit a Tóra kvázi „hibáztat”?

A Talmud ugyan nem fogalmazza meg, de a gyakorlati élet alapján igen logikus az, hogy miért különbözzön az ingatlan túlárazása az ingóságétól. Hiszen az ingóságoknak van fix ára, amiket gyakran adnak-vesznek, mozgatnak, egyik helyről a másikra visznek. Az ingatlan viszont lehet teljesen egyedülálló. Van, akinek fontos, többet ér az, hogy egy adott helyen vásároljon ingatlant. Pl. szombattartó zsidó zsinagóga közelében. Vagy egy építési vállalkozó, akinek kifejezetten egy adott tájképhez illeszkedik a víziója, és emiatt extra áron kivásárolja az ott lakókat.

Ezért elképzelhető, hogy az ingatlan túlárazása a vevő oldalán inkább jelentkezik, mint az eladóén. Bár a halacha nem ez, a Tóra néha gyakorlati, általános irányelveket fogalmaz meg, melyeket ha nem követünk, nem szegjük meg a törvény betűjét. Viszont a Tóra azokhoz is, akik csak a halkabban megfogalmazott utalásokra is oda akarnak figyelni.

(5785)